Cross kinyitotta a szemét, tekintete homályosan vetült a gyengélkedő berendezésére. Egy ágyas szoba, elég fontos lehet személye, ha ilyen külön ellátásban részesül. Fura érzés gyomortájék, sajgó porcikák érzete mellett próbálta magát ülőhelyzetbe küzdeni, kevés sikerrel.
"Remek, kiütöttek... Jól indul az első küldetés..." - zakatolt fejében a gondolat egy éles fájdalom kíséretében, mintha csak egy mozdony püffögne folyamatosan mellette. Végül csak sikerült nagyjából felülnie. Fázott, reszketett egyedül. Nagyon magányosnak érezte magát. Mikor épp az önsajnálat mélyébe hajszolta volna magát a gyógyszerek mellékhatásaként, kinyílt a szoba ajtaja, a kapitány és Doki léptek be.
- Feküdjön vissza azonnal! - rivalt rá Doki, s erőteljesen visszanyomta az ágyba szavait nyomatékosítva. - Ez parancs! - tette hozzá, hogy kiélezze a helyzet komolyságát.
- Itt Doki a parancsnok - fűzte hozzá Morawsky láttán Cross szemrehányó tekintetét.
- Ma este még itt marad, kedves Jill - kezdte Doki a kórlapot böngészve, ami mögül csak mellékesen pillantot fel. Cross-t meglepte, hogy keresztnevén szólították, ráadásul becézve. Doki nem lehetett több szemlátomást Morawsky kapitánynál, de a két férfi személyisége merőben eltérő volt. Doki közvetlen kapcsolatban állt szinte mindenkivel, ami egyértelműen munkája bizalmi mivoltából is fakadott. Morawsky kapitány pedig elérhetetlen volt, hideg tekintettel fürkészett a Lelkek közt. - Aztán ha éjszaka jól viselkedik, akkor holnap már a szobájában pihenhet. A szolgálat alól pedig felmentem három naptári napra.
- Az ajtó előtt pedig őrök állnak. Senki sem jöhet be engedély nélkül. És senki sem mehet ki, ha nem kap rá külön utasítást! - Morawsky megérezte Cross önfejűségét ami a szígorú ágyban maradás elleni dacból eredt.
- Most pedig pihenjen, később még benézek! - ezzel finoman az ajtó felé tessékelte a kapitányt is. A két férfi magára hagyták Cross-t, akinek nem sok beleszólása volt a felette zajló párbeszédben. Fájt a feje, jobban, mint amikor magához tért. De egy valami nem hagyta nyugodni. Amíg a látógatói bent tartozkódtak a szobában, mindvégig három különböző Lelket érzékelt... Kettő kiment, de egy Léleknyomat még mindig bent volt... Talán csak az ütés miatt megzavarodott az érzéke, de... Mély álomba zuhant.
Morawsky és Doki a parancsnoki szobában folytatták beszélgetésüket. Doki a bőrfotelben terpeszkedett amit Morawsky még a Nagyapjától örökölt meg, amihez az öreg mindig is úgy ragaszkodott. Noha Morawsky nem emlékgyűjtő és őrző fajta, de ehhez az egyhez ragaszkodott.
- Fura nő ez a Jill... - kezdte Doki. - Még olyan fiatal, épp, hogy bepottyant a nagy betűs Szolgálatba, még csak most eregette ki saját szárnyait és máris ideküldték. Nem gondolkottál azon, hogy miért?
- Kítűnő eredménnyel végzett, jó a kommunikációs képessége...
-... kívéve akkor, ha előtte leütik...
-...dekoratív - nem egy utolsó szempont - Morawsky sandán mosolyra húzta száját amit Doki viszonzott, s amit Jill csak annyival reagált volna le, ha hallja, "férfiak..." - és van valami rendkívüli képessége, amit titkol.
- Na azért mi sem vagyunk vele olyan hú de nagyon öszínték.
- Majd ha eljön az ideje... Egérke ismeri őt, még az akadémiáról. Kezeskedik érte. Egyelőre pihenje ki a támadást, és aztán majd meglátjuk.
- Öregem, nem lennék a támadó helyében... Amit majd kapni fog, vagy fognak...
- Már nem vagyunk messze attól, hogy elkapjuk őt, vagy őket. De úgy érzem, belső ember is segített nekik.
- Hát így áll a világ... Soha nem jutunk túl a Plutón, ha mindig szabotálnak minket... - Doki és Morawsky még egy darabig folytatta a beszélgetést, majd ki-ki ment a saját dolgára. Földi idő szerint éjfél felé közeledett az óra mutatója. Jill pedig az alváson ügyeskedett, de sehogy sem ment neki. Nem hagyta nyugodni az a Léleknyomat. És milyen ismerős volt! De nem, az nem lehet... Szorult össze a Lelke, ahogy egykori Társára gondolt. Próbálta elnyomni magában az érzést, de egyre erősebb lett.
- Alex? - bökte ki végül a semmibe, majd kinevette saját magát, amiért ilyen meggondolatlanságot tett. Hiszen Eleonore meghalt. A legjobb barátja volt, s Jill Bátyjának menyasszonya. De az a baleset a hegyekben... A veszteséget pedig Jill Bátyja képtelen volt feldolgozni, s a Másvilágra követte kedvesét. Jill pedig egyedül maradt, árván a nagyvilágban. - "Aludnom kell..." - Jill lehunyta szemét, de néhány könnycsepp átpasszírozta magát az összeszorított szemhéjon, majd égetően hullott a fehér párnahuzatra. A Léleknyomat közelebb ment az ágyhoz, leült annak végében... Jill ekkor már álomba sírta magát.
"Remek, kiütöttek... Jól indul az első küldetés..." - zakatolt fejében a gondolat egy éles fájdalom kíséretében, mintha csak egy mozdony püffögne folyamatosan mellette. Végül csak sikerült nagyjából felülnie. Fázott, reszketett egyedül. Nagyon magányosnak érezte magát. Mikor épp az önsajnálat mélyébe hajszolta volna magát a gyógyszerek mellékhatásaként, kinyílt a szoba ajtaja, a kapitány és Doki léptek be.
- Feküdjön vissza azonnal! - rivalt rá Doki, s erőteljesen visszanyomta az ágyba szavait nyomatékosítva. - Ez parancs! - tette hozzá, hogy kiélezze a helyzet komolyságát.
- Itt Doki a parancsnok - fűzte hozzá Morawsky láttán Cross szemrehányó tekintetét.
- Ma este még itt marad, kedves Jill - kezdte Doki a kórlapot böngészve, ami mögül csak mellékesen pillantot fel. Cross-t meglepte, hogy keresztnevén szólították, ráadásul becézve. Doki nem lehetett több szemlátomást Morawsky kapitánynál, de a két férfi személyisége merőben eltérő volt. Doki közvetlen kapcsolatban állt szinte mindenkivel, ami egyértelműen munkája bizalmi mivoltából is fakadott. Morawsky kapitány pedig elérhetetlen volt, hideg tekintettel fürkészett a Lelkek közt. - Aztán ha éjszaka jól viselkedik, akkor holnap már a szobájában pihenhet. A szolgálat alól pedig felmentem három naptári napra.
- Az ajtó előtt pedig őrök állnak. Senki sem jöhet be engedély nélkül. És senki sem mehet ki, ha nem kap rá külön utasítást! - Morawsky megérezte Cross önfejűségét ami a szígorú ágyban maradás elleni dacból eredt.
- Most pedig pihenjen, később még benézek! - ezzel finoman az ajtó felé tessékelte a kapitányt is. A két férfi magára hagyták Cross-t, akinek nem sok beleszólása volt a felette zajló párbeszédben. Fájt a feje, jobban, mint amikor magához tért. De egy valami nem hagyta nyugodni. Amíg a látógatói bent tartozkódtak a szobában, mindvégig három különböző Lelket érzékelt... Kettő kiment, de egy Léleknyomat még mindig bent volt... Talán csak az ütés miatt megzavarodott az érzéke, de... Mély álomba zuhant.
Morawsky és Doki a parancsnoki szobában folytatták beszélgetésüket. Doki a bőrfotelben terpeszkedett amit Morawsky még a Nagyapjától örökölt meg, amihez az öreg mindig is úgy ragaszkodott. Noha Morawsky nem emlékgyűjtő és őrző fajta, de ehhez az egyhez ragaszkodott.
- Fura nő ez a Jill... - kezdte Doki. - Még olyan fiatal, épp, hogy bepottyant a nagy betűs Szolgálatba, még csak most eregette ki saját szárnyait és máris ideküldték. Nem gondolkottál azon, hogy miért?
- Kítűnő eredménnyel végzett, jó a kommunikációs képessége...
-... kívéve akkor, ha előtte leütik...
-...dekoratív - nem egy utolsó szempont - Morawsky sandán mosolyra húzta száját amit Doki viszonzott, s amit Jill csak annyival reagált volna le, ha hallja, "férfiak..." - és van valami rendkívüli képessége, amit titkol.
- Na azért mi sem vagyunk vele olyan hú de nagyon öszínték.
- Majd ha eljön az ideje... Egérke ismeri őt, még az akadémiáról. Kezeskedik érte. Egyelőre pihenje ki a támadást, és aztán majd meglátjuk.
- Öregem, nem lennék a támadó helyében... Amit majd kapni fog, vagy fognak...
- Már nem vagyunk messze attól, hogy elkapjuk őt, vagy őket. De úgy érzem, belső ember is segített nekik.
- Hát így áll a világ... Soha nem jutunk túl a Plutón, ha mindig szabotálnak minket... - Doki és Morawsky még egy darabig folytatta a beszélgetést, majd ki-ki ment a saját dolgára. Földi idő szerint éjfél felé közeledett az óra mutatója. Jill pedig az alváson ügyeskedett, de sehogy sem ment neki. Nem hagyta nyugodni az a Léleknyomat. És milyen ismerős volt! De nem, az nem lehet... Szorult össze a Lelke, ahogy egykori Társára gondolt. Próbálta elnyomni magában az érzést, de egyre erősebb lett.
- Alex? - bökte ki végül a semmibe, majd kinevette saját magát, amiért ilyen meggondolatlanságot tett. Hiszen Eleonore meghalt. A legjobb barátja volt, s Jill Bátyjának menyasszonya. De az a baleset a hegyekben... A veszteséget pedig Jill Bátyja képtelen volt feldolgozni, s a Másvilágra követte kedvesét. Jill pedig egyedül maradt, árván a nagyvilágban. - "Aludnom kell..." - Jill lehunyta szemét, de néhány könnycsepp átpasszírozta magát az összeszorított szemhéjon, majd égetően hullott a fehér párnahuzatra. A Léleknyomat közelebb ment az ágyhoz, leült annak végében... Jill ekkor már álomba sírta magát.
Bejegyzések
