"Emlékek jönnek, hogy elvigyenek..."

Jill magányosan üldögélt a kabinjában. A csillagokkal teleszórt éjszakát nézte, ahogy összekuporodva ült az ablaknak álcázott beugró párnákkal körbebástyázott zugában. Csendben visszavonult, miután Matt magára zárta kabinjában fürdőszobájának ajtaját. Jill nem sírt, sosem sírt, ha bánat érte, mélyen eltemette magában. Az ajtó előzetes jelek nélkül kinyíltak, Doki lépett be rajta.
- Jilly, hogy vagy? - kérdezte, s tétován megállt az asztal mellett, mely elválasztotta őt a lánytól.
- Öhm, köszönöm, jól - mondta, s egy erőtlen mosoly futott végig az arcán.
- Hát, akkor jó, örülök - zavartan a fejét végigsimított Doki. - Csak ha gondolod és beszélgetni szeretnél, akkor csak, csak azt szerettem volna, hogy tudd, hogy... hogy én itt vagyok Neked, és...
- Igazán kedves Tőled, de nem szeretnék beszélgetni. - csattant fel Jill.
- Hát jó, ahogy gondolod... De, sajnálom, felelősnek érzem magam a történtekért, ne haragudj, Jill, csak úgy tűnt, hogy...
- Szeretnék egyedül lenni.
- Hát persze, megértem... - Doki tétován kiindult a szobából, mielőtt kilépett volna, még hátranézett, Jill tekintete rászegeződött.
- De azért köszönöm, és nem vagy hibás semmiben - mondta rezzenéstelen arccal.
Doki magára hagyta Jillt, aki újra elmerült egy másik világban, ahol messzire űzhet magától minden csalódást.

(folyt. köv.)