"...nem láttalak még, de tudom a neved..."

A bolygó sziluettje kristálytisztán rajzolódott ki a monitoron. Bird zászlós leesett állal áll és megbabonázva nézte.
- Hát megtaláltuk! - nyugtázta magában sokadszorra is, ugyanazzal a hitetlenkedő érzéssel, amely a bolygó megtalálása óta Lelkére telepedik. A teljes Effendi létszám a parancsnoki hajón képviseltette magát, mind néma döbbenettel figyelte, ahogy a bolygó nappali oldalán a kontinensek visszaverik a központi Nap fényét. Pályára álltak a planéta körül, lassan fordul a Leonidas II. új útvonalra. Az adás, amit Bird zászlós befogott a bolygóról érkezik. Nem maradt más, le kell menniük a Föld kettőre.

Az Effendik a zsilipajtónál álltak, várták az engedélyt, hogy az űrsiklóra átszállhassanak. A lámpa zöldre váltott, az ajtó feltárult, s beléptek a fedélzetre. Az elmúlt napok során behatárolták azon területet, ahonnan a jeladás érkezett, s most a hajnali fénnyel együtt indultak meg a bolygó felszínére. Mindenki elfoglalta a helyét. Az űrsikló, mely a Challenger II. nevet viselte egy távoli elődjének a tiszteletére, méltóságteljesen kiúszott a dokkból, majd a hajtóművek felízottak és már száguldott is a bolygó légkörében. A surlódási együtthatók következtében a Challenger orrrésze pirosan tűzlött, mint valami égi fényjáték. Az előzetes felmérések alapján a bolygó felszínén a légköri tényezők közel megegyeznek a biztonságos szinttel. A Challenger II. a másodpercek tört része alatt hatolt át a légkörön, majd helikopter üzemmódra váltott, s a felszín közeli pásztázásába kezdett.

Arról előzetes információk nem érkeztek, hogy a bolygó lakott-e, vagy sem. Ahol a Challenger II. megérkezett, ott buja dzsungel tarkította a felszínt. A Challenger sétarepülővé váltott át, ahogy hasított a hajnallal együtt a levegőben.

És ekkor egyszere a fényekkel látták meg a Hajnalvándort. Az első hajót, mely útra kélt az ismeretlenbe. Fémes külsejét zöld növényzet takarta.

A Challenger függőlegesen leszállt a tisztáson, melyen a Hajnalvándor méltóságteljes, de a környezetbe beolvadt teste pihent.

Az Effendik felvették a sisakot, így válva teljessé a védőöltözetük, majd kiléptek a felszínre. Ahogy Matt kitette a lábát a külső zsilipen, szeme elé tárult látvány miatt földbe gyökerezett a lába.

Cat állt előtte, néhány helyivel - legalábbis így gondolta Matt, mivel a helyiek szembetűnően eltértek tőle, az embertől. Cat barátságosan mosolygott, talán a helyiek is, de rezzenéstelen arcukról ezt nem lehetett megállapítani.

- Legyetek üdvözölve - trillázta Cat. - Már vártunk Titeket! Egy napkitörés miatt viszont nem tudtunk rádiókapcsolatba lépni veletek, s az éter csak a Hajnalvándor dalát sodorta felétek.

Az Effendik a következő pillanatban már egy díszes palotában találták magukat. A helyi kis zöld lakosok pedig barátságosan körbevezették őket. Gondos munkával ápolt kert, szőkőkútak, ragyogó napsütés. Minden egyes darab tökéletesen a helyén. Az építészet, a virágművészet, az öltözékek. Mind-mind a tökéletesség elérésének szolgálatában.

Cat elvezette őket a város vezetőihez, akik később vacsorával köszöntötték őket. Este pedig a csillagokkal telehímzett égbolt alatt visszakísérték őket a Challenger II-höz. A helyiek magukra hagyták őket.

- Ez a bolygó csak látszólag paradicsom, egy nagyobb hatalom telepedett rá. A Hajnalvándor kényszerleszállást hajtott végre a bolygón, amikor belecsöppentünk egy honfoglaló harcba. Minket nem bántottak, félnek tőlünk. Isteneknek tartanak, akik az égből érkeztek. Ez az illúzió nem az első, amit alkotnak. Az előző isteneiket érkezésünk előtt tették hidegre. Talán a mi óráink is meg vannak már számlálva. Ez a bolygó ismeretlen és veszélyes. Szépségei mögött romlottság bújik meg. Ne gyertek vissza.

Matt ellenkezni akart, szerette volna magával vinni a lányt, de ő tiltakozott, mondván, emberei fogságban vannak, nem hagyhatja őket magukra. És ez parancs.

Az Effendik visszaszálltak a Challenger II-re.

*

Jill pedig a parancsnoki hídon tért magához. Az Effendik állták körbe, Doki óvon föléhajolt, s úgy támogatta fel.
- Irány a gyengus! - mondta Matt.
- Visszajöttünk már a bolygóról? - tudakolta Jill, az elmúlt néhány perc kiesett az emlékezetéből, bizonyára akkor dokkoltak és tértek vissza.
- Hogy mondod? - kérdezett vissza Matt.
- A bolygóról!
- Milyen bolygóról? - nézett rá Doki is.
- Ahol Cat van és a Hajnalvándor kényszerleszállást hajtott végre - hadarta Jill.
- Jobb, ha most lepihensz! - lépett mellé Irina. Jill, Neked víziód volt. Most pihenj, aztán megfejtjük, amit láttál. Doki kezébe vette Jillt, aki igen zavart tekintettel mért végig társain. A parancsnoki híd központi monitorja a végtelen univerzumot mutatta, a bolygó sehol. Ennek a végére kell járnia... Becsukta szemeit, hagyta, hogy Doki a gyengélkedőre vigye. Ő addig újabb utazásra indult az ismeretlen tájakon.

"Emlékek jönnek, hogy elvigyenek..."

Jill magányosan üldögélt a kabinjában. A csillagokkal teleszórt éjszakát nézte, ahogy összekuporodva ült az ablaknak álcázott beugró párnákkal körbebástyázott zugában. Csendben visszavonult, miután Matt magára zárta kabinjában fürdőszobájának ajtaját. Jill nem sírt, sosem sírt, ha bánat érte, mélyen eltemette magában. Az ajtó előzetes jelek nélkül kinyíltak, Doki lépett be rajta.
- Jilly, hogy vagy? - kérdezte, s tétován megállt az asztal mellett, mely elválasztotta őt a lánytól.
- Öhm, köszönöm, jól - mondta, s egy erőtlen mosoly futott végig az arcán.
- Hát, akkor jó, örülök - zavartan a fejét végigsimított Doki. - Csak ha gondolod és beszélgetni szeretnél, akkor csak, csak azt szerettem volna, hogy tudd, hogy... hogy én itt vagyok Neked, és...
- Igazán kedves Tőled, de nem szeretnék beszélgetni. - csattant fel Jill.
- Hát jó, ahogy gondolod... De, sajnálom, felelősnek érzem magam a történtekért, ne haragudj, Jill, csak úgy tűnt, hogy...
- Szeretnék egyedül lenni.
- Hát persze, megértem... - Doki tétován kiindult a szobából, mielőtt kilépett volna, még hátranézett, Jill tekintete rászegeződött.
- De azért köszönöm, és nem vagy hibás semmiben - mondta rezzenéstelen arccal.
Doki magára hagyta Jillt, aki újra elmerült egy másik világban, ahol messzire űzhet magától minden csalódást.

(folyt. köv.)

Az eltűnés...

"Fehér hajó jött, színarany
orra és evezője,
egész csapat hattyú suhant
kalauzként előtte.
Tündérföld népe evezett
szürkés-ezüst ruhában,
hárman álltak a tat felett
szőkén és koronásan."
(J.R.R. Tolkien - Az utolsó hajó)

- Hajnalvándor űrhajó, induláshoz a visszaszámlálás: 5..4..3..2..1.. START

Az űrhajó egyik magányos kabinjából a Cat Maynard leadta az utolsó üzenetet a hipertérugrás előtt. Az üzenetet a Földi Szolgálat főhadiszálására címezte, a Szeráf kódnevű ügynöknek:

"Elindultunk... Nem írhatok semmit, mert nem tudom, hogy ki olvassa még ezt az üzenetet. Remélem, hogy a küldetés a tervezett időben ér véget, és két év múlva újra találkozunk... Addig is hiányozni fogsz... Ég veled Szeráf, nagyon szeretlek.... Fíriel vége..."

A hajó elsuhant a tintakék éjszakába. Senki nem tudta hová, és hogy igazából mikor és hogyan tér vissza...
----------------------------------------------------------------------------------
- Őrnagy! Jillian Cross százados kihallgatásra jelentkezem!

Matt hirtelen zuhant ki az emlékek szorításából, úgy tűnt, nem tudja, hogy hol van, és ki is valójában. Szemei könnyesek, kisírtak voltak, amint feltekintett a könyvből, amit eddig olvasott.

Nem szólt semmit, csak egy fényképet nyújtott át, majd a fürdőszobába ment, és magára zárta az ajtót...

Fíriel dala

"Mi ez a kusza jelhalmaz?" - elmélkedett Bird zászlós, amikor Morawsky őrnagy a hídra lépett - "A főnök mindig tudja, hogy mikor kell belépnie"
- Bird! Jelentést!
- Jelentem Uram, valami kusza kommunikációt vettünk. Csak adás, nincs válasz rá az éterből.
- Azonnal mutassa! Miért nem értesített?
- Gondoltam előbb dekódolni kellene, de ez egyáltalán nem ismerős kód.
- Bird... Maga túl sokat agyal manapság... Mindegy... Mutassa!

Matt álla kis híjján leesett, amikor az előtte felfelé futó jelhalmazt meglátta.
- Bird! Azonnal irányítsa ezt az üzenetet, frekvenciákkal és minden egyébbel a szobai terminálomra! - suttogta. - És minden tiltson le minden hozzáférést ehhez az anyaghoz!
- Valami baj van Uram?
- Semmi különös, amiről tudnia kellene zászlós... Csak teljesítse a parancsot, kérem!
- Értettem Uram!

Az effendik csuklókommunikátorai egyszerre kezdtek néma szimfóniába. Tudták, mi a teendő, és azonnal a 13-as hangárba rohantak.
- Mi történt főnök? - kérdezte Tuck, amint utolsóként bezárta maga mögött az ajtót.
- Megtaláltuk az utolsó eltűnt hajót. Szerencsére időben elzárattam a vészjelzéseiket az avatatlan szemek elől. A zászlós ma igencsak lelkes munkakedvében volt.
- Ne csodálkozz Matt, a Szervezet sohasem adott neki elég teret a lehetőségeihez. - kuncogott Caleb.
- Jó lesz vigyáznom azért... Túl sok a kódfejtő a fedélzeten... De ehhez nem túl sokan tudnának szagolni! - mosolygott Matt, miközben bekapcsolta a holovetítőt. - Ezt a kódot két éve vonták ki a rendszerből. A Szolgálat kötelékéből csak két ügynök ismeri: egy Cathleen Maynard nevű eltűntnek nyilvánított ügynök és én. Bár lehet, hogy csak egy szerencsétlenül járt, a Szolgálat kötelékébe tartozó hajó, amelyeknek a kommunikációs moduljaiba beépítették.
- Matt... Még mindig nem adtad fel a reményt? - kérdezte Doki
- Soha Will... Cathleen él...
Jill arcán borús felhőként vonultak végig a hirtelen jött érzések...
- Mit mond az üzenet?
- Köszönöm Jill, hogy emlékeztetsz! Azért kapcsoltam be a vetítőt, mert a kód az üzenet mellett koordinátákat és egyéb infókat is tartalmaz.

A vetítő megelevenedett, és Jillian majnem elájult a meglepetéstől: Az álmaiban látott bolygó képét látta. Mellette egy régi író idézete:

"...de halandó vizén hajó
nem tart többé Nyugatnak,
elszállt az ének és a szó,
csak nap és éj maradtak"

- Ezek a szavak egy 20. századi író, JRR Tolkien tollából fakadtak. Cathleen E osztályú kódneve Fíriel volt. A vers, melynek utolsó sorai az üzenetben láthatóak, Fíriel a föld szellem leányának történetét mesélik el. Ezt az üzenetet nekem szánták. - fordult el Matt, könnyeivel küszködve.

- Gyerünk effendik, menjünk. Hagyjuk a főnököt pihenni... - szólt Tuck, és kilépett az ajtón...