Valahol, a fényeken túl

Matt sebesen robogott a hídra, közben az előző percek hatásából próbált kitörni. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy szerelmes kamaszként enyelegjen. A Leonidas (kettő) kapitánya, döntéseivel sokak életéért felelős. Sőt, küldetésük sikerességén alapul a Föld és lakóinak további sorsa. A folyosón a vörös fények hármas biztonsági szintnek megfelelően villogtak. A készenléti személyzet szorgos hangyaként igyekezett a helyeiket elfoglalni. Matt villámként cikázott köztük, gyorsan bevett jobb kanyar és máris a parancsnoki hídra vezető ajtón viharzott át.

- Jelentést! - dörgedelmezett hangja végig a sorokon. Bird már várhatta őt a parancsnoki szék mellett.
- Uram, félreértés történt - mondta Bird, minden sallangtól és felesleges magyarázkodástól mentesen.
- Hogy mi? - Matt olyan képet vágott, amit semmilyen szóval nem lehetne hűen leírni, de annál beszédesebb volt a szája, amikor is éktelen káromkodás hagyta el.
- Uram, az én hibám, a radar egy, a Szervezet hullámhosszán sugárzó csillaghajó jelenlétét jelezte, ekkor nyomtam meg a gombot, hiszen ez a szabályzat, akarom mondani, a régi szabályzat szerinti eljárás. De az új nem tartalmaz ilyet. - Matt mérge kezdett alábbhagyni, legszívesebben visszament volna a kabinba Jillhez, de amikor erre gondolt, megint pipa lett, leginkább saját tehetetlensége miatt.
- És az a jelzés még mindig fogható?
- Nem, Uram.
- Pásztázzák át újra azt a szegmenst! - adta ki parancsul. - A hajón pedig fusson végig a "próba-riadó" fényjelzés!
- Értettem, Uram! - Bird olyan vigyázban állt, hogy az Akadémián róla mintázták volna az engedelmesség szobrát. Amikor később Matt visszagondolt az eseményekre, talán még szórakoztatta is, ahogy a parancsnoki hídon a szolgálatban lévők apróra összezsugorodva várták a letolást élükön Bird-del. Matt még átfutott néhány jelentést, mielőtt visszatért volna a kabinjába. Már igencsak későre járt. Pihennie kellett. Másnap lesz a Karácsonyi Ünnep. A legénység tagjai számára érzelmileg megterhelő távol az Otthonuktól eltölteni. Noha a Családos katonák magukkal hozhatták hozzátartozóikat, az egyedülálló szolgálatosok magukra utalva várták az Ünnepet.

Matt a kabinjába ért. A bőrfotell benyomodósái Jill otthagyott nyomait viselték. Az illata is megülte a levegőt. Matt mélyen sóhajtott, majd a zuhany alá rugdalta magát, hogy lehűtse érzelmeit. Nem hiába, az Ünnep őt is magányában találta meg.

Közben Jill meglátogatta Jurijt a gyengélkedőn. Az orosz mélyen álmodott, gondolatai képekkel töltötték meg az orvosi szobát, amik csak a százados számára váltak láthatóvá. Doki a szomszéd ágyon horkolt, de az ő álma éppen sötétségbe burkolózott. Így más képek nem zavarták Jurij látomásait. Jill pedig elmerült a látottak értelmezésében.

Egy hajó, ami külsőleg olyan, mint a Scylla, de a belső mechanikai és elektronikai rendszer a Leonidaséhoz hasonlatos. Jurij legaktívabb emlékei Orosz honban megtett utazásai. Mielőtt a Valgyivosztok fedélzetére lépett, a küldetése előtti szabad másfél hónapjában a végtelen sztyeppéken, Szibériában és az Urál hegységben tett kalandos túrákat. Utolsó földi emlékképe Szentpétervár. Egy orosz, szőke hajú nő karján egy pár hetes csecsemővel. A Húga, kinek férje egy szerencsétlen balesetben vesztette életét, a lány egyedül maradt az újszülöttel. Jrij szerette testvérét, de a szívében igazán nem lakott más, mint az elkötelezett Szerelem az Orosz Haza iránt. Számára mindegy volt, hogy Szervezet, vagy Szolgálat - bár ahová letette az esküt, oda hűséges maradt.

A következő képeken Jill már azt látja, ahogyan búcsúzik annak a másik hajónak a legénységétől. Lassan minden egy keretbe kerül Jill előtt. A történet teljessé válik. Jill mindent tud már az oroszról. Ideje beszélgetni. Ideje átvenni az irányítást az álom felett. Jill belép egy képzeletbeli szobába. Talán a Leonidas egyik helysége lehet. Két kényelmes fotell az egyedüli berendezés. Jill leül. Vár. Jurij is megérkezik. Kék szemeit értetlenül emeli a lányra.
"Hova kerültem?" - tétován áll a lány előtt.
"Biztonságban vagy" - feleli Jill, érzi Jurij bizonytalanságát. "Jillian Cross vagyok, de szólíts nyugodtan Jilly-nek."
"Jilly, kedves név" - az orosz kézfejen csókolja a lányt, elvégre régi nemesi orosz Családnak arisztokrata sarja. Leülnek.
"Hogy kerültem ide?" - fények cikáznak közben a képzeletbeli szobában.
"Sodrodtál az űrben, lehibernálva."
"Meddig?"
"Sokáig. Mi találtunk meg"
"Tudnom kell, meddig voltam öntudatlan, hány hét, hónap, év telt el...?"
"Meg fogod tudni, de előtte beszéljünk a múltról."
"Honnan ismersz engem, Jilly?"
"Az Apám ismerte az Apádat..." - Jill egészen hajnalig beszélgetett az oroszzal. Amikor Doki felébredt, Jurij ágya mellett találta őt. Jill kimerevedett tekintete a semmire szegeződött, nem reagált semmilyen külső hívásra. Doki azonnal hívta Pestronkát, aki álmossága ellenére hamar odaért. Ránézett Jillre, arcán pillanatnyi rémület futott át.
- Nem fogjuk tudni felébreszteni, most éppen nem itt van. Jurijnak segít feldolgozni az eltelt időt, de tartok tőle, túl sokáig időzött abban a másik világban. Vissza kell hoznom. - Irina gyors diagnózisa után maga is hasonló tekintetet vett fel. Néhány rövid perc múlva Jill megmozdult, Irina szintén visszanyerte a "jelen tudatát". Jill zavartnak tűnt, megpróbált felállni, de Doki karjaiba ájult.
- Ki fogja aludni magát, de nem irigylem azért a fejfájásért és tompaságért, ami majd utána györtöni fogja - mondta Irina némi haraggal a hangjában. Amit Jill-t tett a legdurvább beavatkozás egy másik elmébe. Noha segítő szándékkal tette, veszélyes. És nem az alany számára, hanem a telepata életét sodorja olyan világba, ahonnan nehéz a visszatérés. Doki befektette abba az ágyba az ájultat, amelyikben eddig ő feküdt békésen. Irina az ágy mellé lépett. - Kinek akartál bizonyítani, Jilly? -gyengéden megcirogatta az alvó lány homlokát. Eközben Jurij felébredt. Doki és Irina háttal álltak neki.
- Hat év, nyolc hónap, két hét, három nap, nyolc óra és tizenegy perc - mondta rekedten és ülő helyzetbe küzdötte magát. Doki mellé lépett és megmérte a pulzusát. Irina továbbra is Jillre vigyázott, gondosan betakarta, így Jurij nem láthatta, ki fekszik az ágyon.
- Hogy érzed Magad? - kérdezte tőle Irina.
- Lássuk csak... Éhesen. - felelt Jurij.
- Akkor hozatom a reggelit - mondta Doki és már a konzolért nyúlt.
- Nem lehetne, ha én mennék érte? - kérdezte Jurij. - Már teljesen elmacskásodtam - ezzel megpróbált felállni, de még gyengének bizonyult ahhoz. - Najó, talán most az egyszer ágyban reggelizek. - Doki kiment a szobából, Jurij az ágy szélén ült. Azt inkább nem kérdezte meg, hol van a lány az álmaiból... Mert Jillyt álomnak hitte. Álomnak, mely szomorú valóságba ébresztette fel. De mégsem volt annyira lehangolt attól, amiért olyan sok ideig volt éber álomban. Jilly megnyugtatta. Volt valami a tekintetében. Irinára nézett fel közben. Hasonló kisugárzás. Talán ő lett volna, másik külsővel?